Ma tudatosult bennem, hogy körülbelül két évvel ezelőtt kezdtem el jógát tanítani. Hálás vagyok a tanáraimnak, hogy átadták a kincseiket, a tanítványaimak, hogy bíznak bennem és önmagamnak, hogy kitartottam, mert bár néha rögösebbnek mutatkozik az út a vártnál, a belső hangom határozottan azt súgja, hogy ez az, amit a legjobban szeretek csinálni és ez az, aminek a legtöbb értelmét látom az Életben.
Azért gondolom ezt így, mert a jóga matracon átélt élményeink akarva-akaratlanul “beszivárognak” az életünkbe és egy mélyebb önismeretre tehetünk szert általuk. Ez újabb és újabb távlatokat nyit a belső világunkban, mivel ahhoz, hogy bármin is változtatni tudjunk, először meg kell ismernünk, meg kell értenünk, majd szembe kell néznünk az adott dologgal…
Vegyük példának a határokat. A jóga matracon eltöltött idő egy remek alkalom arra, hogy találkozzunk a határainkkal és megfigyeljük, hogyan reagálunk arra, ha például nem tudunk kitartani egy ászanát addig, amíg a tanár mondja, vagy “nehogyisten” nem tartunk még ott, hogy az adott tartást felvegyük. Egy ilyen helyzetre sokféleképpen lehet reagálni. A dühtől kezdve az önerőszakon és a “béna vagyok” gondolkodásmódon keresztül egészen a szeretetteljes elfogadásig… Hosszan lehetne még sorolni, de ha jógázol, akkor valószínűleg tudod, miről beszélek 
A jógázni vágyók, akikkel kapcsolatba kerülök, a leggyakrabban olyan előzetes tapasztalattal vagy (tév)képzetekkel jönnek hozzám, hogy a jóga valamilyen tortúra, valami bonyolult és “szenvedős” dolog, de azért adnak még neki egy esélyt, hiszen olyan jó dolgokat lehet hallani róla.. Belső béke, harmónia, kiegyensúlyozottság.
Hát igen, csak nem mindegy, milyen szemlélettel járjuk az utat, ugyanis más és más eredményekre fogunk jutni.
Az idő múlásával egyre nagyobb bizonyosságot nyer bennem, hogy az elfogadó és megengedő szemlélettel lehet a legmesszebbre jutni. Hogy a kevesebb sokszor több. Hogy a rohanó életünk közepette ne legyen a jóga matrac is egy olyan hely, ahol tökéletesnek “kell” lenni, ahol túlzott elvárásokat támasztunk magunkkal szemben, ahol sárba tiporjuk a határainkat és ahol nem tiszteljük az éppen aktuális fizikai/mentális/érzelmi állapotainkat.
Az órák elején kifejezetten szoktam kérni, hogy “Ígérd meg magadnak, hogy végig tiszteletben tartod a határaidat.” Én segítek, utat mutatok, melletted vagyok, de Te vagy az, aki érzi, hogy mikor elég. Te vagy önmagad valódi mestere. Csak engedd, hogy ez a bölcsesség eljusson hozzád, halld meg, figyelj rá oda és tárd ki neki a szíved.
Nem egyszerű feladat ez. Én is tanulom, járom az utat. Valódi művészet ráérezni arra, hogy mikor álljunk meg és mikor van az, hogy csak a negatív gondolkodási minták szólnak belőlünk, miközben képesek lennénk tovább menni, kitartani, mélyülni. Ne várd el magadtól, hogy ez rögtön menjen, mert ezzel újabb frusztráció keletkezik benned, ami félre visz.
Légy türelmes megfigyelő, és fedezd fel magad a jógán keresztül, mint egy tágra nyílt szemű gyermek, aki előítéletek és elvásárok nélkül tekint önmagára és önmagán keresztül a világra. Én minden erőmmel és igyekezetemmel azon vagyok és leszek, hogy ebben segítselek.
Szeretettel